Egyáltalán nem lepett meg, sosem szeretett, így érthető, hogy miért nem egy barátságos puszival kelt. Ha valami olyat mondok, ami neki nem tetszik, egy pofonnal jutalmazza. Az is idegesíti, hogy a ruhatáramban gyakran megfordul az ötágú csillag, és a fekete szín. A tupírozott hajammal, és a sminkemmel sem jön ki jól, de kit érdekel? Nem véletlenül nézek ki így. Nem vagyok egy átlagos, lázadó tinédzser. Én angyal vagyok, és látom a sötét lelkeket. Egy titkos szolgálatnak dolgozom, akik az angyalok legnagyobb ellenségének elpusztításával foglalkoznak. Azaz, démonölők. Mint említettem, én magam is az vagyok. Ezt senki sem tudja rólam. Na, de ugorjunk vissza a valóságba, az étkezőbe, ahol anya egy égett gofrival jutalmazott.
-Elkések, mentem, csáó! - azzal kisietett az ajtón.
Én bele sem kezdtem szörnyű látvány nyújtó reggelim elfogyasztásába, inkább csináltam egy szendvicset. Összepakoltam a cuccom, és kiléptem az ajtón. Indulás a suliba. Nem a megszokott módon utazom, szóval körülnéztem, lát-e valaki. Mikor bebizonyosodott, hogy senki sincs a környéken, egy hatalmas nekifutással kieresztettem a szárnyaim. Mesebelien hangzik, nemde? Nem vagyok igazán oda érte, fájdalmas az érkezés. Az iskola fölötti erdőben landoltam, de nem volt valami sikeres a fékezés, végigcsúsztam a térdeimen. Minden tiszta vér lett mögöttem, ezért gyorsan leírtam az ujjammal egy háromszöget - a gyógyulás irónját - a sebeim köré. Azonnal, fájdalommentesen szívódtak be. Megigazítottam a ruhámat, és elindultam az iskolám felé.
*~*
-Nézzétek, meg jött Miss Boszi! - az egész folyosó hangosan felnevetett. Éreztem, ahogy egy papírgalacsin landol a hajamban.
Nem érdekelt, ez már teljesen megszokott volt. Csúfolnak, dobálnak, bántanak.. Mindezt a külsőm, és a beállítottságom miatt. Undorodom mindenkitől, aki így ítélkezik. De nem baj, ez az utolsó évem ebben az iskolában. Az első óra: Matek. Hogy én mennyire utálom! Még csak nem is értem, örülök, ha megvan a kettes. Minden más tantárgyból kitűnően teljesítek, de ez nem megy. Talán azért, mert a tanár megvet? Úgy bizony, a tanárok is elítélnek. Talán még undorítóbb ez, mint a gyermetegen dobálózó végzősök. Mégiscsak felnőtt emberek.. Mindegy. Nem is érdekelt igazán mások véleménye. A matekórákban csak egy jó dolog volt. Hátul ülök, és van időm filózni. Ezek alatt az éveknek tűnő negyvenöt percek alatt átgondolom az egész napot, hogy mit fogok ma tenni, és hogy milyen kifogással simítsam el, hogy nincs kész a leckém. Egy idegesítő, vékony hang zökkentett ki:
-Miss Weither, az igazgatóiba!
Szuper. Már megint hallgathatom a hegyibeszédet a lázadásról..
