-Alexis..-sóhajtott fel- Mond, valaha ki fogod ezt nőni?
-Mégis micsodát? Azt, hogy van stílusom, és nem vagyok egy divatbábu?
-Nem az a baj, hogy van stílusod. Hanem az, hogy ilyen.
-Még szerencse, hogy nem magának kell elviselnie a csúfolkodást és bántás, azért, mert az, aki.
-Én már ezzel nem tudok mit kezdeni. Sajnos, mivel ez egy művészet beállítottságú iskola, nem tilthatom meg az önkifejezést.
-Na látja! Ez esetben, elmehetek végre? - kérdeztem egy szemtelen mosoly kíséretében.
-Tessék.. - ezt egy újabb sóhajtás követte.
*~*
Most hogy végre kiszabadultam a suliból, elsétáltam az erdőbe. Miután meggyőződtem róla, hogy senki sem követ, illetve senki sem lát, kieresztettem megfáradt, elzsibbadt szárnyaim és nekifutásból elrugaszkodtam a földtől. A repülés számomra felszabadulás. Ahogyan a menetszél lobogtatja a hajam, ahogy a hűs levegő cirógatja az arcom...felbecsülhetetlen érzés. Még akkor is felszabadít, mikor tudom, hogy egy olyan találkozóra tartok, ahol akár meg is ölhetnek. De ez sem tartott vissza. Csak repültem, repültem egész a mezőig ahol most már fájdalom, sebek nélkül jött össze a landolás.
-Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim? Csak nem Alexis?
-Üdv. - szóltam zavartam.
-Buta, buta kislány..- az ismeretlen hang felnevetett.
-Ki maga, és miért hívott ide?
-Naiv. Naiv, buta kislány. - a hang gúnyos kacagásba kezdett.
-Tess..-de mielőtt befejezhettem volna a felháborodást, egy késszúrást éreztem az oldalamban. Éles sikításom szinte hasította a levegőt. A zsebembe kaptam a gyógyító üvegcsémért, de nem vol ott. Fogalmam sem volt, mit tegyek, de legalább megláttam végre a hang tulajdonosát. Egy öltönyös férfi, egyik szeme vörös, a másik kék. Ő egy félvér démon. A démonok az angyalok legnagyobb ellenségei. A félvérekről meg már magunk sem tudjuk, mit gondoljunk. Van, akibe több angyalvér szorult, mint démon, de sajnos fordítva is akadnak példányok.
Ekkor eszembe jutott a kis kés, amit mindig a bokámon hordtam, az apám adta nekem, szerinte így sokkal biztonságosabb. Egy magabiztos mozdulattal felé hajítottam, a földre zuhant. Amíg szenvedett, kaptam az alkalmon, kiengedtem a szárnyaim, és jó messzire repültem. Sírtam, véreztem, de menekülnöm kellett. Csak azt nem tudtam, hogy hová...
-Üdv. - szóltam zavartam.
-Buta, buta kislány..- az ismeretlen hang felnevetett.
-Ki maga, és miért hívott ide?
-Naiv. Naiv, buta kislány. - a hang gúnyos kacagásba kezdett.
-Tess..-de mielőtt befejezhettem volna a felháborodást, egy késszúrást éreztem az oldalamban. Éles sikításom szinte hasította a levegőt. A zsebembe kaptam a gyógyító üvegcsémért, de nem vol ott. Fogalmam sem volt, mit tegyek, de legalább megláttam végre a hang tulajdonosát. Egy öltönyös férfi, egyik szeme vörös, a másik kék. Ő egy félvér démon. A démonok az angyalok legnagyobb ellenségei. A félvérekről meg már magunk sem tudjuk, mit gondoljunk. Van, akibe több angyalvér szorult, mint démon, de sajnos fordítva is akadnak példányok.
Ekkor eszembe jutott a kis kés, amit mindig a bokámon hordtam, az apám adta nekem, szerinte így sokkal biztonságosabb. Egy magabiztos mozdulattal felé hajítottam, a földre zuhant. Amíg szenvedett, kaptam az alkalmon, kiengedtem a szárnyaim, és jó messzire repültem. Sírtam, véreztem, de menekülnöm kellett. Csak azt nem tudtam, hogy hová...
jó lett.
VálaszTörlésKövit :D